Kedves Lista!
Ha a Horizonton kiválasztjuk a Kollektív Fennmaradás szűk címkéjét, és
abba az irányba lendítjük a horgonyos végű hegymászó kötelünket,
majd a kampó pontos beakadása után feszesre meghúzzuk, akkor
megkapunk egy időágat, amelyen egy fontos logikai szeletet nem
leltároztam be.
Szerintem a technológiai haladásnak köszönhetően előbb-utóbb
megérkezünk a heti négy napos munkahéthez, méghozzá a napi 4 órás
munkanappal. Ha visszafelé vezetjük a logikai egyenleteket, akkor
ez „után” (-az időben tehát hozzánk közelebb-) kijön, hogy kell lennie
egy érdekes gazdasági jelenségnek, amit én „az elnyújtott türelmi idejű
profil-váltási jogdíj”-nak neveztem el. Nyilván ez sem tarthat majd
örökké, csak egy bizonyos, nehezen meghatározható ideig.
Mindenesetre megint „a pillanatnyilag lehető legkisebb rossz
megoldással való átmeneti konstruktív megalkuvás” ismerős kliséjéről
VAN / LESZ szó. Ez a rész csak erről szól, és onnan visszafelé pedig
majd az innováció és a szellemi termék tulajdona körüli anomáliák
következnek a visszafelé futtatott logikai egyenletekben. Ugyanis e
jelenség rendbetételének hiányán megdőlnének a logikai egyenletek,
de egyelőre foglalkozzunk a profilváltási jogdíjjal.
Leírok egy fejleményi kényszert, amelynek az egyre nyilvánvalóbb
megnyilatkozása prognosztizálható a továbbiakban. A közösségi és
társadalmi problémák nagy számú elemzésével indikálható és
kijelenthető az az átfogó törvényszerűség, hogy a problémák
változásban maradnak: ergo vagy növekednek, vagy csökkennek, de
csak ritkán stagnálnak. Ráadásul régi a tapasztalat, hogy az érintettek
a problémák stagnálását lélektanilag vészterhesebbnek élik meg, mint a
bármilyen irányú változásban maradásukat.
A közösségi és társadalmi problémák túlnyomó többségéről
kijelenthető, hogy a velük elmélyülten és elkötelezetten foglalkozó
emberek rendre rájönnek hatékony probléma-megoldásokra, amelyek
alkalmazásával a probléma akár teljes egészében fel is számolható, és
ekkor az ún. „gazdaságos önfenntartás” klasszikus kapitalista elve
teljesen értelmét veszti; - legalábbis a mai gazdasági reflexek tipikus
környezetében. Ám a mélyebb betekintés lehetősége és az elemzések
azt mutatják, hogy rendre vissza is tartják ezeket az értékes fogásokat,
kulcsokat. Ez az a logikai pont, amely környékén a jelenség összeforr az
innováció és a szellemi termékek finanszírozási kérdéskörével.
Az említett elkötelezett emberek között ráadásul elterjedt az a trend,
hogy rendre nem az eredeti szakmai végzettségük profiljában szerzik
meg és mutatják fel az említett szakmai fegyvertényeket. Például a
legcsodálatosabb optikai találmányokat egy fogorvos teszi le az
asztalra; - illetve jómagam az internetes levelezőlistákon a
mélylélektani logikai egyenlet-rendszerek talán egyik leginkább
szakavatott személyiségeként szereztem hírnevet, noha hivatalos
képzettségem nincs ebből a témából: eredetileg légijármű üzemmérnök
és pilóta voltam.
De térjünk vissza a problémák végleges megoldási lehetőségeit
birtokoló emberek kiszámítható motivációs struktúrájához: Ha valaki
megoldja a problémát, akkor az megszűnik, és megszűnik annak
önfenntartó, jövedelem-megújító gyakorlati jelentősége is. Éppen ezért
az emberek többsége hiába birtokolja a Megoldások Megoldásainak
Kulcsait, ellentmondásosan fog érvelni azok birtokában. Továbbá
természetesen ellentmondásosan fogja azokat alkalmazni a jelenlegi
finanszírozási szokásjog, illetve finanszírozási feltétlen és feltételes
reflexek környezetében. Két ellenkező példát is említenék. Az egyik
arról szól, hogy az illető „lesz ami lesz” alapon megoldja a problémákat
az életművében felismert kulcsokkal, és szépen ki is fogyasztja önmaga
alól a piacot….. A másikban pedig meghasonlásokba csuklik vissza, mert
felismeri, hogy a piacot jobb lesz megtartania. A jelenség ráadásul
logikailag kétfelé ágazik:
- Az egyik elágazás szerint előbb elkezd pénzt kapni a
probléma-megoldásért, majd tisztességesen kifogyasztja önmaga alól a
piacot;
- A másik elágazás szerint ráadásul ebben az átmeneti
szakaszban sem kap semmi pénzt, hanem csak el-elhinteget néhány
kulcsot, amelyért ráadásul fordított jutalmat kap azoktól, akik legalább
abban a bizonytalan szakaszban kapogatnak valamennyi pénzecskét.
Évekkel ezelőtt Gyurcsók József természetgyógyász kiváló érzékkel
felismerte, hogy a placebo-effektust konstruktív módon és offenzív
szemlélettel kiaknázva meg lehet gyógyítani olyan tünet-együtteseket,
amelyekkel az orvosok azért nem tudnak mit kezdeni, mert egymásnak
ellentmondó diagnózisok mögül nyilván nem lehet velük mit kezdeni.
Nem véletlenül említem ezt a kifejezést, hogy „a placebo-effektust
konstruktív módon és offenzív szemlélettel kiaknázó”
felismeréseket „lesz ami lesz alapon” felhasználva kifogyasztották
önmaguk alól a piacot. Ugyanis ez egy hitelesen tudományos
megközelítés, amely mögül akár még a tudományos konferenciák
világába is be lehetne törni. Azok a gyógyítások akkoriban az ezoterikus
és vallásos közvélemény figyelmének kereszt-tüzében zajlottak, ám egy
bizonyos közegben és egy bizonyos időszakban vitathatatlanul
kimagaslóan sikeresnek bizonyultak. Egy repülős kollégám évek multán
is esküdött rá, hogy ő egy hosszú évek óta tartó nyavalyájától ott
szabadult meg végleg. Később az USÁ-ba költözött, majd végül
hazatérvén ma is sikeres vállalkozó, és áldja Gyurcsokot. Ám akárhogy
is vesszük, Gyurcsok kifogyasztotta önmaga alól a piacot, és a
fenntarthatóság elve törvényszerűen jutott ebek harmincadjára. A
megfigyeléseim szerint ez történt, és nem „az Isten büntette meg a
sátánista ál-gyógyítót”, ahogy az irigyei pusmogták. Egyszerűen csak
az történt, hogy mivel a piaca elfogyott, így a segítőinek csapata is
felbomlott. Az a természetgyógyász hölgy (-a repülős kolléga jóvoltából
immár szintén a személyes ismerősöm-) aki Gyurcsok jobb-kezeként
nemegyszer még a „mestert” is túlszárnyalta a gyógyító referenciákban,
ma nyomorog. Az ingóságaitól áron alul válik meg, és legutóbb hó
végén én adtam neki 5000 Ft-ot, mert szakmailag hatalmas élmény a
barátságát birtokolni. Ez tehát az az eset, amikoris lesz ami lesz alapon
elfogy a piac, a „gazdaságos fenntarthatóság” kifejezés fölötti nevetés
pedig lassan sírásba fordul…..
A másik történet még személyesebb. Egy pszichiátriailag halmozottan
sérült hiperaktív kissrác gyámja voltam tíz hónapig. Gyakran 24-óráztam
vele a veszélyesebb időszakaiban, hogy ne kelljen intézetbe adni. Így
rájöttem néhány hatékony trükkre, amellyel ezt az egész jelenséget fel
lehetne számolni. A kissrác példátlan gyógyulása okán komoly szakmai
hírnévre tettem szert a fejlesztő pedagógusok illetve a pszichológusok
és pszichiáterek szűk társadalmában. De egyszer még egy közgazdász
professzor-asszony is jelezte, hogy hallotta hírét a csodás
közreműködésemnek….. A hiperaktív gyermekek szülői szövetségét egy
TV szerkesztő-asszony hozta létre és elnököli. Én egy TV-személyiséggé
is kinőtt fejlesztő pedagógusnál, valamint az említett szerkesztő-
asszonynál is, és rajtuk kívül is több helyen megpróbáltam a kivételes
fogásaimat társadalmilag hasznossá tenni. Tettem mindezt ráadásul
egy pedagógus diplomával a tarsolyomban, amit a pilóta-iskola mellé
levelezőn szereztem meg anno. Ám kerek-perec megtagadták az
együttműködést, méghozzá éppen azért, mert belátták, hogy én azzal
a néhány igazán hatékony fogással valóban meg tudnám szüntetni az
egész piacukat. Amíg Gyurcsok hajdani szakmai jobb-keze nyomorog,
és Gyurcsok speciális felkészültsége iránt is már csak alig-alig pislákol
némi közönség-igény, addig ezek az említett (-engem visszautasító-)
szakemberek változatlanul kocsival járnak dolgozni. Én pedig nem
haragudhatok rájuk, mert magában a finanszírozási rendszerben van a
hiba. E részletekbe való betekintésem okán erre a problémára
vonatkozóan alternatív gazdasági modelleket kezdtem el kidolgozni
autodidakta alapon.
- Ezek kiteljesítésére
- és kicsiben való tesztelésükre,
- illetve a nagyban való alkalmazásuk előkészítésére
minden lehetséges szakmai előkészületet megtettem, de pénz híján
természetesen elakadtam, mint Napóleon Moszkva felé a hóban.
Tudjatok hát arról a prognózisomról, hogy várhatóan egyre többen
vállalják az elnyomorodás kockázatát. Ugyanis a problémák növekedése
nem tudja megkerülni a stressz pszichofiziológiai érvényesülési hídját,
így erről a 22-es csapdája típusú (-egyszerre gazdasági és
mélylélektani-) alap-mechanizmusról a gazdasági tervezőknek is tudniuk
kell.
Tegyünk pontot a polémia végére, és elmondom a konkrét
kezdeményezéseimet. Az ilyen problémát csak az említett és
kielemzett „piac-önkifogyasztási holtpont utáni elnyújtott türelmi idejű
méltányos jogdíj intézményrendszerével” lehet kezelni a társadalom
iránt is korrekten. Illetve ez a módszer is egyszer majdan így
harmonizálhat a leginkább magával a lelkiismereti tendenciáinkkal is. Ez
az alternatív gazdasági módszer az egész közgondolkodást eltolná a
kínai császári udvar orvosainak híres finanszírozási modellje felé; - arról
már nem is beszélve, hogy a Nyugat felé bizonyára rehabilitálhatná a
marxizmusnak* egyes moduljait is, mint értelemszerű kiinduló
összehasonlítási alapot. (-*Mellesleg a gyakorlatban valójában soha ki
sem próbált moduljait modulokról van szó.-)
Ennek a komplex lélektani gyökerű gazdaság-determináló erejű alap-
mechanizmusnak a határai ugyan behatárolhatók: ám ezek az
ominózus érintett probléma-körök rendre a politikai ígéretek
fókuszában, illetve a társadalmi közérzet egészének epicentrumában
gyülekeznek; - így nem egy elhanyagolható, vagy halogatható
problémáról van bennük szó.
Ez mellesleg nem magyar probléma, nem is EU-probléma!!! Hanem az
egész euro-atlanti közeg és sápadt-arcú zsidó-keresztény kultúra
egészének stressz-struktúrája, illetve társadalmi közérzetének látens,
ámde kontrollra érett mechanizmusai állnak vagy buknak rajta.
Arról is meg kell emlékezni, hogy mivel általános jelenségről van szó, így
annak megoldása politikailag is hihetetlen feszültség-ereszték jelleget
képviselhet, ha valaki végre kiaknázza. Ugyanis logikai egyenletekkel
bebizonyítható a baloldal számára, hogy nem a jobboldal a hülye, és
viszont, hanem mindenki egyformán ugyanezt az alap-problémát
kerülgeti: sőt, még egy nagykoalíció (-amelynek ötletét mindkét oldalról
körberöhögik-) sem tudna mást tenni, mint ennek problémának a
komponenseit enni egymás tenyeréből az érdemi gazdasági szektorral.
Ez az alap-probléma nem csak a pedagógiát és az egészségügyet lengi
körül, hanem a cipőkbe, a háztartási elektronikába (-audiovizuális, hifi,
hűtő-, mosó-, mosogató-, stb. gépekbe-) is ugyanezen okból
szándékosan tervezik bele, hogy némi türelmi idő után lepukkanjon. Az
ókori és középkori vargák egy életen át kitartó lábbeliket varrtak. A
gépjármű-gyártás már az 50-es években azon a szinten állt, hogy
tudott 30-40 évig jó kocsikat gyártani, és ma a Mercédesz a 10-15 évre
szóló gyártási kultúrájával renitensnek számít a 6-8 év után kidobásra
tervezett japán autók között.
Tudtommal sem Síklaky, sem Drábik, sem László Ervin prof., sem
semelyik "Liskás" közgazdász nem tudott ebből a kihívásból tisztán
közgazdasági szakmai kérdést csinálni; - csak a politikai huzavonákat
színesítik tovább a "felismeréseikkel", azaz végső soron táplálják őket.
A végső konklúzió: A világ sok kérdésben egy merőben új-generációs
gondolkodás-módot megvalósító közmegegyezés iránti növekvő
légszomjban él, és éppen ez az ideológia-semleges, rassz-semleges,
régió-semleges illetve religio-semleges kérdés tűnik a lehető
legalkalmasabbnak arra, hogy ELSŐNEK nyissa meg a sort a többi
hasonló légszomj mihamarabbi felszámolása felé.
Ne feledjük, hogy most csak azt a szűk nézőpontot (-annak
mélylélektani fékjeit-) veséztem ki, amikoris kevesen ugyan, de
megélnek egy-egy probléma gondozása okán. Az csak ez után
következik majd, hogy ráadásul a többséget éppen
fordítva „jutalmazza” a jelenlegi rendszer, hiába van jelen fizikailag is a
soraink között a Megoldás Kulcsa.
Mindenkinek a lehető legeslegjobbakat kívánom!
Szabó Tamás
Az alternatív gazdasági modellek kutatója
www.extra.hu/absztimm
06-20/230-3200
06-30/440-0550
06-70/500-0670
|