Kedves Lista!

Nagyon jó írás Dr. Pásztorfy Jánostól. Agykontrollos gondolkodással és
tecnikával szerintem viszonylag "könnyen" túljuthatunk a problémáinkon
és feladattá alakíthatjuk õket, már ha akarjuk.
Szeretettel, István. (Bp.)

> A problémát gyakran összetévesztjük a feladatokkal. A feladatok nem
problémák. Ezek a napi munka részei, amiket egyszerûen tennünk kell,
el kell intéznünk. Feladatokat rendszerint másoktól kapunk. Csak
ritkán adunk saját magunknak feladatokat. Egy közös mégis van a
problémákban és a feladatokban. Mindkettõt tanulás útján kell
elintéznünk, illetve megoldanunk.
A problémákat, kivétel nélkül és mindig, saját magunk teremtjük
magunknak; éspedig úgy, hogy adottságokat, helyzeteket, a valóság
részeit, nem akarjuk, vagy nem tudjuk elfogadni.

> Ha nekem nem tetszik, hogy valami létezik vagy így és itt, nem pedig
valahol máshol és másként létezik, akkor egy problémát csináltam
magamnak belõle. A dolgok, az adottságok, a valóság részei,
önmagukban véve mindig semlegesek. Csak saját beállítottságunk
értékeli õket számunkra pozitívnak, vagy negatívnak. Ha semleges
magatartást tanúsítunk velük szemben, (pl. "Nekem nyolc...")
továbbra is semlegesek maradnak számunkra.

> A problémák és feladatok abban is különböznek egymástól, hogy a
feladatokat sokáig elintézetlenül feküdni hagyhatjuk, anélkül, hogy
emiatt terhelést éreznénk vagy megbetegednénk. Ha aktákkal
dolgozunk, saját tapasztalatból tudjuk, hogy sok feladat még magától
is elintézõdik, ha az ember az aktát elég hosszú ideig hagyja feküdni.
A problémákkal más a helyzet. Megoldatlan problémák, amiket vagy nem
tudunk megoldani, vagy csak úgy magunk elõtt tologatunk, egyre nagyobb
terhet jelentenek számunkra, és végül beteggé tesznek bennünket.

> De hogyan tudjuk megoldani õket? Problémákat csak tanulási
folyamatok útján lehet megoldani. Egyszerûen meg kell tanulnunk a
megoldást. Az a probléma, amelynek megoldását egyszer megtanultuk,
többé számunkra nem süllyedhet a probléma fokozatára. Ezen
túlmenõen, azok a problémák, amelyeket megoldottunk, mindig tovább
visznek bennünket fejlõdésünkben, tanulásunk folyamatában, mert
megoldásukat úgy értük el, hogy valami újat kellett megtanulnunk.

> Egy egyszerû, de jó példa Dethlefsentõl ezt még jobban
megvilágíthatja:
A dolgozószobám, ahol éppen ezt a fejezetet írom, és egy másik szoba
között választófal van. A fal eleinte számomra teljesen semleges.
Egyáltalán nem tesz nekem semmit. Ha létét (mint adottságot, mint a
valóság egy részét, mint egy helyzetet) elfogadom, késõbb sem tesz
nekem semmit. Együtt tudok vele lenni anélkül, hogy bárminemû
terhelést jelentene számomra.
De egészen más lesz azonnal a helyzet, ha a fal létét nem, vagy
továbbra már nem fogadom el. Egyszerûen nem tetszik nekem, hogy a fal
itt van, és át akarok rajta menni a másik szobába. Azonnal problémává
válik számomra az a fal, ami eddig semmit sem jelentett. Ebben az
esetben - ha nem akarom a fejem a falba verni, - gyorsan megoldást
kell keresnem az általam így teremtett problémára. Ha megtanultam,
hogy a falon ajtó van, amin át minden további nélkül átmehetek a másik
szobába, soha többé nem válik egy fal számomra problémává.
Megtanultam, hogy ahol egy fal van, ott vagy van egy nyílás is, vagy a
falat megkerülhetem.

> Mindenbõl és mindenkibõl csinálhatunk magunknak problémát. A fal
helyett bármi mást is vehetünk. Az anyóst, a házastársat, a
gyerekeket, a fõnököt, a munkatársat, a szomszédot, az útitársat, a
zajt, a környezetet, egyszerûen mindent.

> Mit csináljunk azonban, ha a problémára, amit magunk teremtettünk,
minden fáradozásunk és tanulási készségünk ellenére sem találunk
megoldást? Mert úgy látszik, a problémára nincs megoldás, vagy mert
pillanatnyi tudatállapotunk a megoldást nem teszi számunkra
felismerhetõvé. (Pl. egy elvesztett hozzátartozó vagy elvesztett
testrész esetében.)
Ebben az esetben az adottság létét, a valóságot, egyszerûen el kell
fogadnunk. Ebben a pillanatban a helyzet ismét elveszíti probléma
jellegét és többé már nem jelent megterhelést számunkra.
A következõképpen kellene eljárnunk: Mindent, amin változtatni tudunk,
meg kellene javítanunk. Mindazt, amin nem tudunk változtatni, el
kellene fogadnunk, és Istent arra kérnünk, adja meg nekünk azt a
képességet, hogy a két helyzet között különbséget tudjunk tenni.
Ezt belátással érjük el és a belátáshoz, gondolkodás útján jutunk.
Látják: mindig gondolkoznunk kell - de helyesen!
Dr. Pásztorfy János