> Még egy megjegyzést szeretnék tenni: véleményem szerint a TIPP-en
> senki nem ír szebben magyarul, mint Te.

  Köszönöm, Balázs, ez kedves Tõled. Azt hiszem, a legméltóbban akkor
felelek, ha azokra gondolok, akikben most fölmerül, hogy miért pont
én, illetve mi kell hozzá.
  Nekem ez nem olyan adottság, amit az anyatejjel szívtam volna magamba.
Pesten voltam gyerek, a családban senki nem volt író vagy magyartanár,
de még csak öreg Ábris bácsi sem. Nem is volt életcélom, hogy szépen
beszéljek magyarul, úgy beszéltem, ahogy kijött a csövön. Csakhogy
nyelvmániás vagyok. Elég sokára alakult ki, hogy voltaképpen mifajta
nyelvmániás, mert nem olyan, mint Lomb Kató, aki sorra tanulta a
nyelveket, én ahhoz lusta vagyok. Én csak tanulmányozom õket.
  Mármost az az érdekes, hogy a különbözõ nyelvek nem gyengítik, hanem
éppen erõsítik egymást. Amikor megtanultam eszperantóul (mert azt
tényleg megtanultam, csak késõbb felejtettem el), akkor olyan szinten
megtanultam végre-valahára a nyelvtant, hogy már a többi nyelven is
értem a nyelvtani jelenségeket, tehát magyarul is. Tizenhat éves
voltam, így ennek elég régóta tart a hatása.
  Az írás azt hozta, hogy rájöttem: imádom az anyanyelvemet. A többit
is, kétségtelenül, de másképpen. Minden piros-fehér-zöld lobogtatás és
egykori osztrák gyarmatok utáni sápítozás nélkül imádom, anélkül hogy
a mejjemet verném, hogy az én nyelvem felsõbbrendû, mert nem az,
anélkül hogy meséket koholnék, hogy õsi mezopotámiai nyelvekbõl ered,
mert nem ered, egyébként meg finnugornak is éppen elég öreg, és még
egyébkéntebb egy nyelv "régisége" tökéletesen érdektelen. Az angol
nyelv mindössze ötszáz éves, ha azt vesszük, hogy milyen régi írott
szövegeket értenek meg a mai angol ismerõi, Chaucer középangol
nyelvéhez már fordítás kell -- de ez semmit se von le például Poe
Ravenjének értékébõl (kedvenc angol nyelvû versem, magyarul alig is
olvasom). (A pasas ott rontotta el, hogy folyton olyanokat kérdezett,
amikre rímel, hogy nevermore. Ha azt kérdezte volna: can you fly
high?, arra az rímelt volna, hogy bye-bye, és megszabadul a hollótól!)
Az eszperantó pedig most lett 125 éves huszonhatodikán, Isten éltesse,
és egy ragyogó találmány, amikor megértettem a tabellaszavakat,
visongtam gyönyörûségemben. És megesett a minap, hogy csak úgy
maupassant elkezdtem mondani magamnak Boultontól a La triopa memót,
amit évek óta nem láttam, de tudtam kívülrõl, most is megpróbáltam,
jött. A Szeptember végét eszperantóul jobban tudom, mint magyarul, A
walesi bárdokat pláne, és jobban is tetszenek.
  Igazából sokkal jobban tudom a magyar nyelvet szeretni azáltal, hogy
megismerkedem más nyelvek értékeivel. Ezt el lehet nekem hinni
becsszóra. A módszer, hogy az ember szépen beszéljen magyarul, nagyon
egyszerû: sokat kell olvasni mindenféle irodalmat, nem leragadni a
tizenkilencedik, ah, században, ah, romantikus, ah, szerzõknél, hanem
moderneket, akik újmagyar nyelven írnak, és közben nyelvészkedni is.
Teszem azt én szakmai indíttatásból elsõsorban ifjúsági irodalmat
olvasok, és nini: hazai ifjúsági irodalmunk egyik legnagyobbja,
Padisák Mihály "mellesleg" rendkívül szépen ír magyarul.
  Sokat köszönhetek például a TESZ-nek. Megismertem az "összes" magyar
szó eredetét, ha meg nem is tanultam, és látom, hogyan vándoroltak a
szavak nyelvek során át. Ha az ember elolvassa ennek a gigantikus
szótárnak minden egyes szócikkét, sõt minden szavát, ahogy én tettem,
akkor kiderül, hogy voltaképpen nincs is magyar nyelv. Szavaink
elsöprõ többsége idegen nyelvekbõl származik, ideértve az ugor,
finnugor, uráli õsnyelvet is, hiszen azokat se értenénk meg. Igazi
magyar szavak is vannak persze: ádámcsutka (egy héber névbõl és egy
ismeretlen eredetû szóból, de valódi magyar összetétel), aggastyán
(bár összefügghet a latin Ágoston személynévvel), agyabugyál, ágynemû,
akkora, alamuszi, alkuszik...
  Természetesen a legtöbb nyelvnek máshonnan jöttek a szavai, legfeljebb
azok a nyelvek kivételek, amik sokáig elszigeteltségben éltek. A világ
nyelvei szövedéket alkotnak. Például a héber vagy föníciai gámál
állatnév nyelvek sokaságában honosodott meg, az afrikanszban, a
számiban stb., mert a világnyelvek szétvitték a szót mindenfelé. De
van egy másik neve is, amit az altaji nyelvek vittek szét fél
Eurázsiában, ebbõl lett az albán deve, az udmurt due, a szlovák t'ava,
az oszét teua és a magyar teve. De az izlandi úlfaldi se az õ saját
találmányuk, az bizony a latinon és a görögön át az egyiptomira megy
vissza: 3bw = elefánt. Amely szónak egyik származékát a spanyolok ma
úgy ejtik, hogy alfil, és futót jelent a sakkban...
  A másik dolog, ami sokat segít az embernek, hogy szépen beszéljen
magyarul, az, ha megfigyeli a nyelv különféle rétegeit, stílusait,
mindenféle összetevõit, és nyugodt szívvel alkalmazza õket. Ha
elõvöszöm a tájnyelvöt (egy idõ után ragad az embörre, vannak
rokonyaim és barátaim, akik mögejtõ könnyedséggel, folyékonyan
beszélik, no persze gyerökkoruktól szítták magukba, neköm ez sosë fog
így mönni), azt azért töszöm, mert az is magyarul van. Ha lazán lököm
a sódert ("-- Ja, masszív a cuccos -- értett egyet Maszat. --
Zimmermann egy isten. Nem azért, szóval mondjuk én is egy kisebb isten
vagyok, de amit az az arc mûvelt az egyirányú függvényekkel, az baromi
penge. Az FBI-nál se nyomulnak laza gyerekek, de szimplán hazavágta
õket, totál frankón, mint állat."), azt is azért tehetem, mert az is
magyarul van.
  Bocsánat a sok dumáért, de hát ha nyelvrõl nyelvelek...

Láng Attila D., író, Láng Krisztina +, http://lattilad.org