Pistike a diszkóban
Pistike idoközben 16 éves lett és figyelme az Internetrol a diszkókultúra
felé fordult. A következo írás kronológiai sorrendbe helyezni egy átlagos
szombatjának történéseit.
Készülodés
Pistike a divatos butikban keresgél. A célja egy feszülos póló. A fo
problémát az okozza, hogy egy S méretu póló sem feszül a testén, melyrol
alapjában véve mindennemu izomzat hiányzik. Végül átmegy a szomszédos
gyerekbutikba és megvesz egy pólót, mely még az o testén is feszül.
Pistike és édesanyja a varrógép elott
A feladat: A vásárolt pólóról a kismajom ábra eltávolítása, valamint a
Dubwil felirat Budmillá történo módosítása. A feladat komoly, a munkálatok 2
órát vesznek igénybe, de az eredmény nem marad el: egy, még Pistike testén
is feszülo, eredeti Budmil póló.
Pistike a fürdoszobában
Gondosan zselézi a haját a jól ismert extraeros típussal. Az egyik hajszál
0.5 fokkal eltér a megkívánttól, de Pistike rutinosan fél óra ráfordításával
megoldja a feladatot, bár ezért nagy árat fizet: a körömpucolásra már nem
jut ido.
Pistike az ajtóban
Emlékezik a reggelre, mikoron azon gondolkozott, hogy cipo- vagy fogpasztát
vásároljon, ugyanis csak az egyikre volt pénze. Széles mosolya megsúgja
nekünk, hogy jól döntött. Magasított talpú cipoje csillog, villog.
Találkozás a haverokkal
Pistike a Moszkva téren találkozik barátaival, akik közül az egyik
kölcsönkérte a család Zsiguliját, mely természetesen piros színu. Ismét
érvényesül a madarat tolláról effektus, Pistikét és barátait alig lehet
egymástól megkülönböztetni. Mindegyikükön izompóló, magas cipo és persze az
elmaradhatatlan borgatya. Pistike izgatottan törölgeti homlokát, hiszen
izzad. Nem is csoda, 30 fokban, bornadrágban ez természetes. Fején az
izzadság és a hajzselé furcsa masszát képez, mely diszkréten csöpög a
homlokáról. Egy hirtelen mozdulattal megtörli, melynek eredményeképpen csupa
ragacs lesz a keze. Szerencsére ez az érzés - egy másik szituációból
adódóan - számára természetes, így nem is törodik vele.
Utazás
Beülnek a Zsiguliba, és kezdetét veszi az utazás. A kocsiban üvölt a techno.
Pistike és barátai nem is hallják egymás hangját, még kevésbé az oket követo
szirénázó mentoautót, mely kétségbeesetten próbálja oket elozni.
Megérkezés a diszkóba
Gondosan ügyelve a megérkezési ceremónia betartására, Pistike és barátai
egymás után lépnek be a szent helyre. Elöl a sofor, ujjai között a Lada
kulcsait pörgetve, melyre - korántsem tévedésbol - egy hatalmas Porsche
emblémát rögzített, feláldozva éjszakáját. Ot követik a többiek, hanyag,
mondhatni ultralaza mozgással. A fuxok természetesen már a pólókon kívülre
kerültek. A sort Pistike zárja, hanyagul nyomkodva a kölcsönkapott
rádiótelefon gombjait.
Variációk noszerzésre
Pistike odalép egy jól öltözött bombázóhoz, aki feltunoen unalmas képet
vágva csörög a parketten, egyértelmuen Pistike tudtára adva ezzel, hogy
egész életében csak rá várt. Pistike hanyag eleganciával átöleli a derekát.
A szituációt látva ezredmásodpercek alatt elokerül egy nagydarab állat, aki
a csaj barátjának adja ki magát, és ezen okból kifolyólag akkora maflást ad
hosünknek, hogy az diszkoszként repül át a táncoló tömeg felett. Ezt Pistike
barátai felháborodva szemlélik, és meg is egyeznek, hogy jól megverik az
ipsét. A gondot csak az okozza, hogy mindenki a második ütést vállalná.
Végül megegyeznek, hogy a jövo hétre halasszák a dolgot, amikor is mindenki
hozni fogja a birkózó barátait.
Pistikét felkéri táncolni egy csinos no, melynek folytán Pistike arca a
duplájára dagad. Barátai irigykedve nézik oket, amint táncolnak. Nemsokára
Pistike és párja eltunik. Csak az egyik cimbora vág a szokottnál is butább
arcot, felidézvén általános iskolai tanulmányait, ahol valami olyasmit
harangoztak, hogy a noknek nincs ádámcsutkája. Pistike 30 perc múlva furcsa
járással tér vissza. Barátai "Na, mi volt?" kérdésére hanyagul csak így
válaszol: "Jót keféltünk". Azt azonban elhallgatja, hogy ezúttal o passzív
szerepet töltött be. Pistike bizonyítván küzdo szellemét, odalép egy
csajhoz. Kellemesen elbeszélgetnek. Közben kiderül, hogy a csaj parafenomén:
vaktában képes a legdrágább italokat kiválasztani és azokat szemrebbenés
nélkül Pistike számlájára megrendelni. Ennek következtében Pistike 3 hétig
mosogat a diszkó konyhájában.
Zene és tánc
Megelégelve a kudarcokat, Pistike és barátai táncolni indulnak. Kört
alkotnak más, hasonszoru kliensek társaságában. Az egyik vicces kolléga,
látván Pistike mozgáskultúra tekintetében teljes analfabétizmusát, a kör
közepébe löki hosünket. Pistike ezt bátorításnak véve bemutat néhány új
figurát. A félhomályban a gúnyos kacajt elismero mosolygásnak tudja be, és
folytatja a táncot. Pistike hatalmasat taknyol magastalpú cipojében és
kificamodik a bokája. Leül hát a legközelebbi boxba és megelégszik a
zenehallgatással. Éppen a Westlife - I Have A Dream címu száma megy. Pistike
azon gondolkodik, hogy lám itt az élo cáfolat arra, hogy a mai
tucatzenekarok nem tudnak igényes nótákat írni. Dehogynem, és ezek éppoly
jók, mint egykoron az az Abba nevu együttes lehetett, akit az o drága
egyetlen édesanyja folyton emleget.
Sex
Egy átlagosnak mondható, de ruhák által erosen feljavított lány leül Pistike
mellé. Iszogatnak és Pistike meglepoen tapasztalja, hogy a csaj sokkal
szebb, mint egy órával ezelott volt. Hamar rátérnek a lényegre, rutinosan
helyben 2 perc alatt elintézik a dolgot. Pistike arca ismét megno, bár
fogalma sincs arról, hogy amit éppen csinált, annak nem sok köze volt a
sexhez. A lány arcán is mosoly, bár neki meg az orgazmusról nincs sok
fogalma. Öt év múlva terhesen, magányosan és kiégetten látjuk viszont a
diszkó melletti lepusztult másfélszobás lakások egyikében...
Irány haza!
Pistike és barátai bevágódnak a Ladába és elindulnak hazafelé. A még mindig
drogok hatása alatt lévo sofor elvéti a kanyart és felcsavarodnak egy
oszlopra. A kocsi utasai szörnyethalnak, kivéve Pistikét. O, bár súlyos
sérüléseket szenved, felépül. Ráébred, hogy újra kell gondolnia az életét:
új barátokat kell szereznie, mert hát egyedül mégsem járhat diszkóba...
Könyörgöm, hogy nézne már az ki?
|
Nyár. Nyaralás. A budapestiek tudják, milyen érzés megszabadulni a
Rákóczi úton araszoló 7-es busz heringkonzerv-feelingjétõl, és a metrón a
lábadra lépõ "fokhagymát-reggeliztem-pálinkával"-típusú emberektõl.
Ilyenkor az ember lazít, és néha ökörségeket csinál. Árpi persze, a
szokásosnál is nagyobbakat. Az volt a gond, nem volt autó (az ezeröcsi
ugye megreccsent elõzõ nyáron). Sebaj, nagypapi (Árpié) szívesen odaadja
az ezeréves Varnyút. Megy? Megy, csak nincs mûszakija, de ha lejöttök érte
Balatonra, vihetitek, a faluban, kertek alatt lehet vele menni. Ez Árpinal
soha nem volt akadály, úgyhogy irány a pályaudvar. Reggel 8-ra volt
megbeszélve a találka, annak ellenére, hogy a vonat csak 1 órával késõbb
indult. Azért kellett ilyen korán, mert majd �Becserkészünk egy-két
vadat, hogy ne legyen olyan unalmas az út. Majd Árpi bácsi megtanít a
fortélyokra." Megemlítettem, hogy köszönöm, boldogulok egyedül is, de
persze fölöslegesen. "Nyár van, apám, érted? Ilyenkor nincs cicózás."
(Késõbb kiderült, hogy azért kellett korán kimenni, mert ment volna át
hozzá az aktuális barátnõje reggel...) Ez az indulás elõtti napon történt,
és ismerve Árpit, nem sok jóra számítottam másnap, de õ megígérte, hogy
kivételesen normális lesz. Persze én értem oda elõbb, és vártam. Az járt
a fejemben, hogy lehet, hogy mégsem lesz semmi gond Árpival, tanult az
elmúlt nyár hülyeségeibõl, és normális lesz tényleg. Alapvetõen azért
rendes gyerek, csak hát kicsit hülye. Na, idáig jutottam Árpi
tömjénezésével, amikor ezt hallom (reszelõs hang): "Gyerünk Janó, meg
tudod csinálni. Mondjad neki a ribogzisat." Ez meg mi lehet? Odaballagok a
lépcsõhöz, ahonnan lelátni az aluljáróhoz (a fedetlenhez, a Déli elõtt),
és mit látok? Természetesen Árpit, ahogy röhög, két torzonborz fickót, és
elég szép tömeget körülöttük. (Árpi a vonaton mesélte el, hogy a
nagypapának szánt pálinkába fogadott két szerencsétlen csövessel, hogy nem
tudjak elmondani három egymás utáni nõnek, hogy "Pici, parányi
dezoxiribonukleinsav-darabka vagyok, de te hívhatsz génnek.").
Amikor odaértem, ezt láttam: Árpi röhög, az egyik torzonborz odalép egy
középkorú nõhöz, és elkezdi, hogy "Kicsi ribogzi vagyok, hívjá' g-nek". A
nõn látszik, hogy egy szót sem ért az egészbõl, és riadt szemekkel keresi
a menekülés útját. A csöves áll elõtte, és néz Árpira, hogy jól
csinálta-e. De õ kegyetlen, és int, hogy nem jó, gyerünk a következõhöz.
Közben persze röhög, az idiótája. Ezen elmulatott volna egy darabig, ha
nem cibálom el onnan. A csöveseknek odaadta a pálinkát, és mentünk jegyet
venni. Jó nagy a sor, várhatunk. Azaz várhatnánk, ha Árpi nem lenne Árpi.
Elõvesz egy papírlapot, és átcsörtet a tömegen: "Elnézést, szabad lesz.
Itt dolgozom. Köszönöm.", és odafurakszik a pénztárhoz. "Csókolom,
Marika, meghoztam az új kérdõívet, tessék kitölteni, viszem fel az
irodába.", ordítja, hogy mindenki hallja, majd suttogva: "Két diákot
kérek, Kiliánig." A pénztáros néz rá nagy szemmel, és kiszól jó hangosan:
"Hova kéri a két diákot?". Árpi próbál úgy nézni, mint Garfield, amikor
megeszi Jon kajáját, és mosolyogva magyaráz a tömegnek: "Ez a Marika,
milyen vicces asszony!" "Kiliánig" suttogja. Az emberek röhögnek, mert
mindenki hallotta a pénztárost, de úgy látszik, jó kedvük van, mert nem
verik meg. Megúsztuk. A vonaton nem sok minden történt, attól eltekintve,
hogy Árpi szóba elegyedett egy öregasszonnyal, akirõl kiderült, hogy most
megy vissza a falujába, ahonnan 74 évig ki sem mozdult. "Nem tetszett soha
vonaton ülni?" "Nem, a menyem hozott fel Pestre kocsival."
Árpinak majdnem sikerült rádumálnia, hogy húzza meg a vészféket, mert õ
rosszul van. Szerencsére az utasok nem engedték. Megérkeztünk. Árpi elsõ
dolga volt (az elfogyasztott jelentõs sörmennyiség hatására), hogy teli
torokból elkezdett ordítani kifelé a vonatablakból:
"Megjöttünk, reszkess Balaton!". Két rendõr sétált a peronon, akik erre
rögtön megfordultak, és méregették Árpit. Szerencsére az egyikük rádiója
megszólalt, és elsiettek. Pechemre Árpi meg utánuk kiabált:
"Megijedtetek, mi?" (Reméltem, hogy már nem hallják, de mint késõbb
megtudtuk, hallották.) Szóltam Árpinak, hogy kéne szerezni egy üveg
pálinkát a nagyapjának, ha mar megígérte cserébe a kocsiért, mert a miénk
ottmaradt a csöveseknél. Árpi szerint nem jó a bolti pálinka, mert az öreg
csak házit iszik, de nem baj, mert egy ismerõse otthon csinál pálinkát,
majd tõle szerzünk. Elmentünk hozzá, de kiderült, hogy nincs pálinka,
ellenben kaptunk egy üveg 96%-os etilalkoholt.
"Nem baj" mondta Árpi "majd rakunk bele fûszert, és olyan lesz, mint a
vodka, nagyfater úgysem tudja, mi az." Na, ennek fényében vettünk egy
zacskó sót, és beleszórtunk egy csomót az alkoholba. Árpi egy kicsit
leöntött belõle, és felengedte vízzel, hogy mégse legyen olyan erõs. (Egy
liter alkoholba két ujjnyi vizet.) Elmentünk a nagyszülõkhöz. "Árpikááám!"
puszi-puszi, elõkerül a "vodka". Na, nagyfater, ilyet még nem ittál, ez
szibériai vodka, az elvtársaktól hozattam külön neked." "Há', dehogynem
ittam én mán, Árpikám." Hoppá! Most mi lesz? "Ööö, nagyfater, óvatosan,
mert ez nagyon erõs, ez nem sima vodka." "Ugyan, Árpikám, egy vodka nem
lehet olyan erõs, mint az én házi szilvám.", és meghúzta az üveget. Én
készülök rá, hogy kiugrik a szeme, és kiköpi a protkót, de õ csak megrázza
a fejét. "Hinnye, a keservit, ennek aztán van huzatja." mondja, és még
egyet kortyol! Kimegy pohárért, hogy igyunk mi is a megérkezésre. Én
próbálok tiltakozni, de Árpi szerint innunk kell, mert különben
megsértõdik, és nincs autó. Visszajön az öreg, tölt, egészségünkre.
Én bedöntöm a számba, de nem nyelem le (nem vészes, csak mintha olvadt
acéllal öblögetnék). Árpi lenyeli hõsiesen. Elvörösödik, könnybe lábad a
szeme, de próbálja tartani magát. Amikor a nagyapja újat tölt, én kiköpöm
az egészet a hervadozó szobapálma cserepébe, annak már úgyis annyi-alapon.
Újabb kör után Árpi már csak párás szemekkel néz maga elé. Tõlem a
szerencsétlen pálma újabb adagot kap. Próbálom felhozni az autó-témát, de
a nagypapi újabb kört tölt. Árpi matt részeg, én pedig nem tudom kiköpni,
mert a nagyapja engem néz. "Aztán, fiam, te hova valósi vagy?"
"Hmhhmmhhm." mondom. Árpi megmenti a helyzetet, mert elereszt egy olyan
böfögést, hogy a nagyapja õsz haja megrebben, és a kutya elkezd vonyítani
az udvaron. "Ez derék volt, Árpikám! Látom, szereted a jófajta italt."
Sikerül rávennem õket, hogy tápászkodjanak fel. Elindultunk a garázs felé,
és útközben az öreg magyaráz: "Aztán Árpikám, ez nem valami úri autó,
tudod. Öreg már, viseltes, de azért jól szolgál." Árpi ebben a pillanatban
lefejeli a fûzfa alacsony ágát, és elterül, mint egy béka. Az öreg észre
sem veszi, megyünk tovább a garázshoz. Kinyílik a garázsajtó, és eláll a
lélegzetem... Középen állt egy barna színû rozsdahalmaz, ami valamikor
talán egy autó lehetett, amíg nem érte nehéztüzérségi támadás, és nem
locsolták le valami erõsen korrodáló anyaggal. Arra gondoltam, hogy még
egy MEH-telepen is elhajítanának vele minket a francba, nemhogy ebbe
valaha két nõ be fog ülni...! (Annyira senkit nem lehet leitatni.) A
dolgot tetézte, hogy az autónak kellemes hasmenés színe volt. (Ezt ma úgy
mondanák, hogy "Hamvas, õszi erdõ-metál".)
Egyébként az egész garázs úgy nézett ki, mint egy lepusztult
ócskavastelep. Körben a polcok tele voltak zsúfolva ezeréves, olajos,
pókhálós autó- és ki tudja milyen alkatrésszel. Ekkor ért oda Árpi, fején
egy púppal, amibõl vidáman csordogált a vér az arcára. Egyébkent tök
sáros volt, mert a fûzfának köszönhetõen beesett a virágágyásba, ahonnan
(a "vodka" hatására) csak nagy nehézségek árán szabadult. Láthatóan ez õt
nem zavarta, mert el volt foglalva egy akkora hengerfejtömítéssel, hogy
én elõször azt hittem, egy Kispolski padlólemeze. "Nagyfater, b*szki, te
tankszerelõ voltál a Don-kanyarnál?" Na, itt elkezdõdött egy félórás mese
nagypapa ifjúkoráról. Közben Árpival azon vitatkoztunk, ki vezessen.
Ragaszkodott hozzá, hogy majd õ. Én mondtam, hogy akkor én gyalog megyek.
De nem, de igen. Na, mondtam neki, hogy ha ki tud állni a garázsból az
utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az alkohol ködén át homályosan
emlékezett, hogy ilyenkor mit is kell csinálni, és gondolom, megpróbálta
beállítani a visszapillantót. Én csak azt láttam, hogy egy határozott
mozdulattal letöri a belsõ visszapillantót. �Nagyfater, oszlik a
verda!", bosszankodott, majd nézett elõre hunyorogva. "Mit nézel?"
kérdeztem tõle. "Azt, hogy kiférünk-e a garázskapun." (Egyébként ez
valahogy így hangzott: "azotygiférüngeagarásgabunnn".) A kapu olyan három
méter széles lehetett, úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A nagypapa vadul
magyarázott, hogy mire vigyázzunk, Árpi koncentrált, hogy kijussunk, én
meg próbáltam magam bekötni, de az öv sehol.
Ekkor számomra teljesen váratlanul padlógázzal beletolattunk a mögöttünk
levõ polcokba. Potyogott a sok alkatrész, én ordítottam, mert azt hittem,
ránk szakadt a garázs, a nagypapa ordított, hogy jaj, az autója, Árpi
ordított, hogy õ se maradjon ki a buliból. Így elordibáltunk egy ideig,
aztán amikor már az összes kutya üvöltött az utcában én átültem, nagypapa
a lelkemre kötötte, hogy óvatosan vezessek, és elindultunk.
A Wartburg kicsit leamortizálódott hátul, de sokat nem rontott rajta a
dolog, lévén, hogy eddig sem volt kimondottan szalonautó-állapotban. Na,
haladtunk szép lassan, amikor Árpi bejelentette: "Hányni fogok!". Sajnos
azt elfelejtette hozzátenni, hogy most azonnal, úgyhogy mire megálltam,
már ott volt az ölében a matéria. De jó! Megálltunk, Árpi nagy nehezen
levette a gatyáját (a nagy része arra ment), a tiszta részével úgy-ahogy
letörölgette a pólóját és az ülést, és a gatyát bedobta az árokba,
mondván, hogy nem bírja elviselni a szagát, majd holnap érte jövünk.
Akkor már elég fáradt voltam, és csak az érdekelt, hogy minél elõbb
hazajussunk, ezért ráhagytam. Döcögtünk az úton, Árpi egy szál pólóban,
mert hogy az eldobott rövidgatya alatt nem volt semmi, én szenvedtem a
kormányváltóval, és nem láttam semmit. Gyanítani kezdtem, hogy Árpi
nagyapja takarékossági megfontolásokból zseblámpaizzókat szerelt a
tompított helyére, mert a lámpánk kb. húsz centire világított el. Egyszer
csak azt vettem észre, hogy egy sötét alak mellett húzunk el, akinek
világított az egyik keze. Két választás volt: vagy E.T. mégsem ért haza,
és itt telefonál a nagy magyar éjszakában, vagy a közúti ellenõrzés.
Féltem, hogy az utóbbi. Sikerült a rendõr után kb. harminc méterrel
megállni. Gondolkoztam, hogy visszatolassak-e, de mivel akkor vezettem
kormányváltós autót elõször, ez nem tûnt egyszerûnek. Persze próbálkoztam
szorgalmasan, úgyhogy az odaérkezõ szervet hangos váltórecsegtetéssel
fogadtam. Fiatal rendõr volt, próbált laza lenni: "Nem bírunk a lóerõkkel?
Száguldozunk, mi? Na, lássuk a papírokat." A helyzet az volt, hogy nekem
akkor még nem volt jogsim. Az autón ugye, nem volt mûszaki, és mint
kiderült, a forgalmit sikerült otthagyni Árpi nagyapjánál. Próbáltam a
helyzetet finoman, adagolva vázolni, hogy a forgalmi még van, csak otthon
hagytuk, és persze az én jogsimat is, de Árpié itt van, csak õ ivott egy
kicsit, és mivel törvénytisztelõ fiatalemberek vagyunk, ezért nem akart
volán mögé ülni. Pechemre Árpi egy kicsit pontatlanul mérte fel a
helyzetet, és megszólalt: "F*szom má', mér' állítottak meg ezek minket?".
A rendõr rávilágított Árpira, és visszahõkölt. Mondjuk nem csodalom, mert
Árpi úgy nézett ki, mint aki egy különösen perverz szado-mazo orgiáról
jön, ahol jól megverték, lehányták, és elvették a ruháját. De a rendõr
visszahajolt, és elkezdte behatóan vizsgálni Árpit. Egyszer csak feláll,
és odakiabál a rendõrautóhoz: "Gyere csak, Pista, megvan a vonatos
gyerek!". Puff, készen vagyunk. Ezek most keresztüllõnek minket, és
elkaparnak az útszéli árokban. Ekkora pechünk nem lehet!
Odaért Pista. (Akkora lelógó harcsabajusza volt, hogy még ebben a
helyzetben is majdnem elröhögtem magam.) Benéz, meglátja Árpit: "Hát ez
az Árpi, az X. Y. unokája." Hoppá, itt tényállás van. A rendõr ismeri a
nagypapát. Lehet, hogy mégis megússzuk? Elmeséltették velem, hogy mi
történt, röhögtek Árpin, de még nem engedtek el. A fiatalabb mindenképpen
bosszút akart állni az állomáson elszenvedett sérelmekért. Egy ideig
elvitatkoztak a rendõrök, hogy mi legyen, aztán a fiatal visszament a
kocsihoz, és elkezdett vadul rádiózni, aztán visszajött: "Na, mehettek.
Téged meg, öcsi, meg ne lássalak még egyszer jogsi nélkül vezetni, értve
vagyok?" Volt köztünk kb. egy év korkülönbség, de valami azt súgta, hogy
ezt ne tegyem szóvá. Rendõrök elviharzottak, és mi is elindultunk. Nem
akartam elhinni, hogy ennyivel megúsztuk. Hát, nem úsztuk. Mentünk kb. két
kilométert, amikor megint kék villogó tûnt fel mögöttünk. Azt hittem,
ugyanazok a rendõrök, de nem. Ezek hárman voltak, és mindhárman odajöttek.
"Kiszállni a kocsiból!" (Na, ezek sem udvariaskodnak fölöslegesen.) Árpi
elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de nem hatotta meg õket.
Kiszálltunk. "Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit volt tenni,
megcsináltuk. Ekkor elment mellettünk egy turistabusz. Mivel a
rendõrautónak égett a lámpája, és ránk világított, elég jól látszódtunk.
El tudom képzelni, mit gondoltak a buszon levõk, amikor látták Árpit
világító fehér seggel egy rendõrautóra hajolni. Egy darabig elröhögtek
rajtunk a rendõrök, aztán elengedtek. Ekkor értettem
meg, hogy a fiatal rendõr szólt a többieknek, és valószínûleg Balaton
összes rendõre ránk vadászik, hogy Árpin röhögjenek. Négyszer állítottak
meg. Egy rendõr le is fényképezte, mondván lesz min röhögnie öreg
napjaiban. Nagy nehezen hazaértünk, és én megfogadtam (sokadszor), hogy
Árpit kerülni fogom a jövõben, de persze nem tartottam be.
|
