Kedves Felvidekiek, 
a Napi Magyarorszagbol itt egy erdekes cikk.

Három templom  
a Felvidéken 
Történetükben a zivataros magyar századok 

A falun kívül, a hegy tetején templomtorony keresztje csillámlik. Bizonyára
ott, a fenyők között található a kolostor is, hiszen a hely kiváló a
világtól elvonulni akaró szerzeteseknek. Kocsival nem lehet megközelíteni,
de nem is baj, nem árt egy kis mozgás a több száz kilométeres út után.
Gyalog vágunk hát neki a meredélynek. A hegy egyébként nem túl magas, egy
lendülettel fel lehet jutni rá, csak a kálvária mentén kell haladni. 

A templom körül fal, azon belül néhány pad, nyilván a zarándokoknak. 
Szerzetes azonban egy se. Talán kihaltak az évszázadok során, s a kolostort
átépítették kálváriatemplommá? 
Egyik útitársam, Móser Zoltán előveszi a fényképezőgépét, keresi a legjobb
szöget a felvételhez. 
Kiállításra fényképezi a történelmi Magyarország premontrei kolostorait. 
Az itteni, a znióváraljai a legészakibb. A település fölé magasodó várban
pihent meg egykor a tatárok elől menekülő IV. Béla király, mesélte útközben
Zoltán. Egy éjszakára maradt csak, mert üldözői a sarkában jártak. 
Hálából tíz évvel a veszedelem múltával prépostságot alapított, s a behívott
premontreieknek kolostort építtetett. 
Amíg útitársam a felvételekkel bíbelődik, a Fátrában gyönyörködöm. Bércei
között még hó fehérlik. S közben nő a gyanakvásom. Biztos, hogy jó helyen
járunk? Hiszen a kolostorokhoz egykor melléképületek is tartoztak az
állatok, a takarmány számára. Ilyesminek pedig itt nyomát sem találjuk, s a
hely se volna elég. 
A felvételek hamar elkészülnek, ereszkedünk lefelé. A hegy tövében temető.
Bemegyek, nézegetem a sírköveket, találok-e magyar nyelvűt itt, jóval a
nyelvhatár fölött. Bizony, Znióváralján az 1920 előtt elhunytak is
előrevették a keresztnevüket, s azt is szlovákul: Ján, Stefan, Karol, Jozef,
egyebek. Pedig némelyiküknek csak kellett hogy legyen valami köze a
magyarokhoz, hiszen a vezetéknevek egy része ismerős hangzású. Például több
Országh (sic!) is porlad a földben. 
Ha már itt járunk, megcsodáljuk a nagyszerű fekvésű falut is. A főutca
közepén hegyi patak rohan, csaknem egy szinten az aszfalttal. Úgy látszik,
nem félnek attól, hogy kiönt. Száz méterrel lejjebb még épületet is emeltek
fölé. Talán a tűzoltóságnak. 
Znióváralja csöppnyi település, de a múltja nagy, s nem csak a királyi
vendég miatt. Egykor Turócnak nevezték, s a hasonló nevű vármegye székhelye
volt. Hogy mikor kapta a mai különös hangzású, nehézkes nevét, annak nem
jutottam a nyomára. Mindenesetre szlovák nevében is szerepel a Znió, de abba
a vár helyett a kolostort tartották fontosnak belevenni. Klástor pod
Znievom. Lám, mennyivel vallásosabbak a tót atyafiak... 
Ami már csak azért sem csoda, mert lakott itt egy hírneves prépost is,
Pázmány Péter. Innen kormányozta egyházát 1616-ig, amikor is nagyobb feladat
bízatott rá: az esztergomi érsekség. Igen ám, de Pázmány jezsuita volt; hogy
került egy premontrei kolostor élére? A magyarázatot már itthon találom meg,
egy tanulmányban. Az épületet a XVI. század végén átadták a jezsuitáknak. 
Az egyik templom mellett tábla világosítja fel a nézelődőt a falu
nevezetességeiről. A mellékutcában „Klastor"-t jelöl. Hiszen akkor mégsem a
hegyen... Nem hiába gyanakodtunk! 
A piros falú épület eléggé jellegtelen - és kihalt. A csendet csak egy
gokartos fiúcska töri meg, a kolostor előtti téren rója a köröket
rendületlenül. 
A kapu zárva, minden kihalt. Talán diákszállónak használják, böngésszük a
kapu melletti táblát, s most - szombat lévén - üres az épület. 
Zoltán mindenesetre körbejárja, fényképez. A kolostor kertje egykor egészen
a főutcáig nyúlhatott, a kerítéséből itt-ott még maradtak nyomok. 
Indulunk, hagyjuk, hadd száguldozzon a fiúcska zümmögő járművével. A tér
sarkán két férfi beszélget, figyel. A gyereket is, minket is. 
* 
A Garam völgye felé csorgunk, délre. Rendezett falvak, kitűnő utak,
tisztaság, s román kori templomok csaknem minden faluban. Persze, hiszen
idáig nem ért fel a török, megmaradhattak a kora középkori emlékek. 
De mielőtt elérnénk a Garamot, különös szépségű városka kerül utunkba:
Kremnica. 
Magyarul: Körmöcbánya. 
Meg kell állnunk, feltétlenül. A házak fölé gyönyörűséges gótikus templom
magasodik, a Szent Katalinról nevezett. Körülötte várfal. 
A városka Segesvárra emlékeztet. Persze nem véletlen a hasonlóság, mindkét
települést németek lakták egykor. Segesvárt az erdélyi szászok, Körmöcbányát
türingiaiak, elzásziak. Ők bányászták a környező hegyek kincsét, a fogalommá
vált körmöci aranyat. 
Felkapaszkodunk a templomhoz. Nyitva fél ötig, olvasom a feliratot.
Nagyszerű, akkor van még egy óránk, hogy megnézzük belülről is. A bástyában
berendezett beléptetőben tudjuk meg egy kedves hölgytől, hogy csakis
csoportosan lehet bemenni a templomba. Ez se baj. De van még egy kellemetlen
híre: az utolsó csoport egy órával előbb elindult. 
Csupán a templomudvart nézegethetjük hát a leláncolt kapu mögül. 
S a külső falrendszerhez tartozó Vörös-tornyot a városból kifelé tartva.
Nevét a ráfolyó vérről kapta, a torony ugyanis egyszerre szolgált börtön-,
kínzókamra és hóhérlakásként. Hogy minden „jó" együtt legyen, jegyzi meg az
útikönyv szerzője... 
* 
Még 10-15 kilométer délnek, s elérjük a Garamot. A folyó azonnal egy
várrommal köszön ránk; állítólag Balassi Bálint is hosszabb ideig volt
lakója. Egészen addig, amíg valami nőügye miatt távozásra kérték - innen is.

Nem sokkal lejjebb pedig a hírneves Garamszentbenedek. A templomot a tájolás
parancsának engedelmeskedve úgy építették, hogy az érkezőnek a hátát
mutatja, ahelyett, hogy a mögötte magasodó hegynek támaszkodna. Maga az
épület azonban igazi csoda. 
Itt nincs belépő, az udvarra is fel lehet hajtani. De a templom itt is
zárva, csak az üvegajtón kukucskálhatok be. Sokat nem látok, keskeny ablakai
festettek, a templom sötét. 
Mikor megfordulok, látom, két férfi áll mögöttem. Egy idős és egy fiatal. 
- A templomot szeretnénk megnézni - mutatok befelé. 
Magyarul szólok, az idős férfi szlovákul válaszol. Kimérten, halkan, mosoly
nélkül. Próbálom angolul, szlovák a válasz. Széttárom a karom, nem értem. 
- Budapest? - kérdi végül. 
- Budapest. 
Bólint, majd a fiúval együtt eltűnik. Csak a kapu csapódása hallatszik. 
Mindegy, ha nem lehet, nem lehet. Kárpótlásul a bejárati kapu kőfaragásában
gyönyörködöm, amely jáki testvérével vetekszik. 
Már kifelé tartok a kapualjból, amikor ismét kulcscsörgést hallok, ezúttal a
templomból. A homályban az öreg tűnik fel. Tehát csak a kulcsokért ment.
Lépnék be, de megállít: 
- Zusammen! 
Szaladok a többiekért. Amikor összejövünk, papírlapot nyom a kezembe. Rajta
magyarul a templom története. Gépelt szöveg, másfél oldal, itt-ott javítva.
A férfi felkapcsolja a villanyt. Nem az egész templomban, csak ahol állunk.
Újabb tőmondat, most már magyarul: 
- Olvas. 
Fény felé tartom a papírt, silabizálom a templom történetét. 
- Hangos. 
- A templomot 1075-ben alapította András király, hálából. A közeli hegyekben
talált rá sebesült testvérére, Salamonra. Öt bencés szerzetes ápolta. 
De hiszen András akkor már rég elköltözött az árnyékvilágból, sőt Salamon is
elveszítette trónját. Nem hinném, hogy a király, Géza különösebben örült
volna, ha az országon belül talál rá, még ha sebesülten is... Na, mindegy.
Sőt, talán szebb is így a történet, mint ha szárazon leírnák, hogy az akkor
még csak egy éve uralkodó Géza is követte elődei szokását, s kolostort
alapított, hogy halála után legyen hol pihennie. 
Amikor végzek az első bekezdés felolvasásával, a férfi lekapcsolja a
villanyt, int, hogy kövessük, majd előresiet. Újabb résznél ismét
világosságot gyújt, itt is felolvasok egy szakaszt. Aztán ismét lekapcsolja
a villanyt, előresiet, mi követjük. Mindez tizenhatszor. Mellékoltárok,
freskók, oldalkápolnák, ereklyetartók előtt állunk meg. Közben kitárul
előttünk a templom története - a zivataros magyar történelem. Tatárok,
husziták, törökök rombolták, de mindig újjáépítették. Csak még egy megkapó
történet: Koháry Istvánt, a lévai csatatéren megsebesült hőst egészen idáig
hozta lova. Ma is a templomban pihen, tisztelgünk sírja előtt. 
- Jönni - vezet ki a férfi a templomból. 
A belső udvarra lépünk, a kerengőbe. A tágas udvar egyik felét hatalmas,
romos fal zárja. Az épületszárny egykor az esztergomi érsekség birtokain
aratott gabona tárolására szolgált. 
De gyűjtöttek ide mást is, olvasom a papír alján. A feloszlatott apácarendek
tagjai közül azokat, akikkel a hatalom végképp nem tudott mit kezdeni. 
Azóta az apácák elhagyhatták kényszerlakhelyüket, az épületben most Don
Bosco szellemi követői, a szaléziek laknak. Négy novícius és hat szerzetes. 
Egyikük volt az idegenvezetőnk. 
Hardi Péter

> ------------------------------------------------------------------------

  
 
mfG:      Ildikó Záruba
START  AMADEUS  GmbH
Informationstechnologie Bereich Systemtechnik I_SD
Tel: 00/49/69/7588-2664  Fax: -2309 
E-Mail: