Kedves Listatagok!
Már írtam arról a tanár házaspárról, ahol az elõzõ életeket kielemeztem
kezdõ agykontrollos koromban. Ez az eset is náluk történt. Ahogy
elõszedem a memóriámból ezeket a sorokat, most is bizsereg tõle a
hátam.
Abban a reményben mondom el, hogy más ne kövessen el hasonló
hibákat.
A hintaágy
Egyik alkalommal, amikor éppen elballagtam hozzájuk a völgy melletti
házukba, beszélgetés közben egyszercsak így szólt hozzám Attila:
- Mutatnék neked valamit, kíváncsi volnék a véleményedre.
- Mutasd!
Kimentünk az udvarba, egyenest a hintaágyhoz.
- Itt van.
Egy házilag hegesztett, kb. colos (2,5 cm), vagy még vastagabb
fémvázból készített kétszemélyes hintaágy állt elõttünk.
- Tegnap elõtt kijöttem ide, és bele akartam ülni. Ekkor vettem észre,
hogy az egyik lába felkunkorodott. Teljesen félkör alakban, az égnek
állt. Elõször azt hittem, hogy valami eszement bivalyerõs hülye gyerek
szórakozik velem, és felhajtotta a lábát. Csodálkoztam is, hogy ki a
fene lehetett, mert a kutyák se ugattak, meg egész nap itthon voltam,
és senkit se láttam bejönni az udvarba.
Aztán baltával néhány óra alatt kiegyenesítettem. De gondoltam
magamban, hogy a lába alá és a környékre homokot szórok, hogy ha
valaki erre jár, lássam legalább a lábnyomát.
A csõ alá egy kavicsot tettem, úgy hogy az érintésre elmozduljon.
Aztán tegnap ismét kijöttem megnézni. A kavics és a homok érintetlen
volt, de a lába …
A lába még jobban fel volt hajlítva. Ezt már csak nagyon keservesen
tudtam kiegyenesíteni.
A csövön tényleg lehetett látni az ütések nyomát.
- Nézd már meg agykontrollal, hogy ki csinálhatja ezt.
- Rendben.
Amikor hazamentem, nekiláttam. El sem tudtam képzelni, hogy mi
okozhatta, így nyitott voltam minden megoldásra.
Nem kellett sokáig alfáznom, hamarosan megkaptam a választ:
- Egy csecsemõ van oda eltemetve.
Nem sokat tudtam kezdeni a válasszal, mert nem néztem ki belõlük
ilyesmit, meg egyébként is, ha tudnák, miért szólnának nekem?
Azért a választ elmondtam.
Teljes volt a megrökönyödésük. Azonnal kimentünk a hintaágyhoz,
hogy terepszemlét tartsunk. Figyelmesen megvizsgáltuk a földet a láb
alatt, és ekkor vettük észre, hogy egy szabályos téglalap alakú
süppedés van ott, de végül is alig észrevehetõ. Az tûnt még fel, hogy
bár tavasz volt, és mindenhol nõtt már a fû, de ott a téglalap
belsejében még egyetlen szál sem volt.
Amikor magunkhoz tértünk, így szólt Attila:
- Kérdezd már meg, hogy mit akar.
Nem voltam túlságosan boldog tõle, mert soha nem komáltam a
szellemeket. Anyámék kisgyerek korom óta következetesen lebeszéltek
róla, mivel senki sem volt vallásos a családban, és mindenki
materialista alapon gondolkozott.
Na mindegy, lesz, ami lesz! Megígértem, hogy megnézem.
A következõ kontrollozásom alkalmával elképzeltem a földbeásott
ládikót, benne a csecsemõvel, és feltettem neki a kérdést:
- Miért csinálod?
- Szeretnék jelezni.
- Miért pont most?
- Itt másképp telik az idõ. Én rögtön jeleztem.
- Mikor történt az eset?
Ezt is megmondta. Az akkori dátumhoz képest kb. 20 évvel korábban.
- Kik voltak a szüleid?
- Az elõzõ lakók. De már nem élnek. Apám meg szokott látogatni.
- Mikor járt itt utoljára?
- Most, a múlt héten.
Ekkor már úgy gondoltam, hogy jócskán túlléptem minden ésszerûség
határát, jót beszélgettem egy nem is létezõ szellemmel. Sebaj, majd
ráfogom a képzeletemre!
Szépen ki akartam jönni a szintemrõl, amikor megrohant egy csapat
szellem. Õk is üzenni szerettek volna.
Úgy jöttem ki alfából, mint a rakéta. Nagyon ideges lettem.
Aztán elmondtam a választ ismét. Ekkorra már azonban Attiláék
adatgyûjtést végeztek, és megállapították, hogy valamikor a háború
alatt ott afféle tömegsír lehetett. Az idegen katonákat temették el ott.
Én nem akartam feszegetni a dolgot, örültem, hogy õk is nyugvópontra
érnek.
Igen ám, de most jött még a látogatás része a történetnek! Nem
titkoltam el semmit.
- A múlt héten vasárnap egyedül voltam itthon. Az asszony elment az
anyósékhoz, én meg ledõltem itt a szobában. – kezdte a barátom. –
Olyan kellemes félálomban voltam, amikor a kutyák nagyon furcsán
ugatni kezdtek. Aztán lépteket hallottam, szellõ suhant végig a szobán,
mintha valaki kinyitotta volna az ajtót. Lusta voltam kinyitni a szemem,
csak amikor már gondoltam, hogy biztosan ideért a feleségem, akkor
néztem szét. De senkit sem láttam. Meglepõdtem, de én is
képzelõdésnek gondoltam. Nem is szóltam róla Csillának sem.
Mostmár aztán az én idegrendszerem is kellõképpen fel volt ajzva.
Hazafelé egész úton azon gondolkoztam, hogy most mit csináljak? Ha
lemegyek alfába, akkor megint csõstõl ott lesznek. Ha pedig nem
megyek le alfába, akkor elbúcsúzhatok az agykontrolltól.
Végül arra a gondolatra jutottam, hogy lemegyek a szintemre, és
megkérem õket, hogy hagyjanak békén.
Így is tettem. Csapatostól jöttek, kiabáltak, hogy hallgassam meg õket.
A Ghost c. film élethûen adja vissza ezt a részletet. Végül megértették,
és elmentek. Azóta többnyire békén hagynak.
Én már viszont azóta pontosan tudom, hogy amikor a gerincemben
(éber állapotban, nem alfában) bizsergést érzek, akkor nem vagyok
egyedül.
Baráti üdvözlettel:
István (Borsodból)
|
