2000. junius 26.
Tul vagyunk a legnehezebb napon, oriasi az orom. Egy rakas emberrel
beszelgettunk, mielott nekivagtunk a turanak, es ezerszer elhangzott,
mennyire gyilkos a masodik nap. Es milyen igazuk volt. De azt is
megtapasztaltam, milyen kiraly erzes feljutni egy hegy csucsara. En soha
eletemben nem masztam meg meg egy nagyobbacska hegyet es mindigis
irtoztam a hidegtol, ezert nem is ertettem meg soha, mi lehet jo a
hegymaszasban. De most mar tudom. Ott all az ember, csapzottan,
kimerulten, fazosan, de a vilag tetejen es ez semmihez sem hasonlithato
erzes. No, de ne siessunk igy elore. Reggel igencsak kellemes ebreszto
volt, Efrain mindenkinek odaguggolt a satrahoz, es kedvesen szolongatta a
bent alvokat: Eva, Nancy, mit kertek: teat vagy kavet? Tobben javasoltak
mar a kokateat, ezt ittunk hat, ahogy itt mondjak, az rugozast ad a
lepeseknek. Es ma minden segitsegre szukseg volt. Boseges reggeli utan
nekivagtunk az utnak, es hamarosan megpillantottuk a meghoditando
csucsot, a Halott Asszony Hagot (Dead Woman Pass). Ugy 3000 meterrol
indultunk es 4280 meteren volt a cel. Kozel 4 ora alatt jutottam fel,
ezzel
az elokelo utolso elotti helyen vegeztem a csoportunkbol. A rengeteg
fotozas is lassitotta a tempot, de valljuk be, anelkul sem dontottem volna
csucsot. Ha akartam volna sem tudtam volna gyorsabban menni, de kar is
lett volna, hiszen fent bevartuk egymast es az elsokent felero srac halalra
fagyott, mire mindenki befutott. Az egesz ut alatt ha tizmeternyi egyenes
szakasz van, akkor sokat mondok. Fel, fel, fel es fel. Mindent bevetettunk,
hogy konnyebb legyen. Ragtunk kokalevelet, megettunk egy mazsa csokit,
mogyorot, mazsolat, setaltunk lassan, gyorsan, hatrafele araszolva es
cikkcakkban (ez utobbi a hordarok modszere). Probaltunk beszelgetni,
hogy jobban muljon az ido, aztan inkabb csendben voltunk, hogy kapjunk
levegot. Majd kiugrott a szivem, alig kaptam levegot, sajgott mindenem, es
nagyon fazott a kezem. Inka jeleket festettunk a botokra, fohaszkodtunk a
naphoz, vicceket meseltunk. Egyre kisebb tavokat tuztem ki magamnak,
hol is legyen a kovetkezo piheno. A vegen mar ugy voltam vele, hogy csak
meg harom lepes, aztan kis fujtatas. Oxigen egy szal se, a szel viszont
egyre metszobb volt. De egyetlen pillanatig sem bantam meg, hogy
nekivagtam, hiszen lelegzetelallito volt a latvany. Azt hiszem, mindenki
igy
lehetett vele, legalabbis az osszes turista arcan hasonlo kimerult, de
boldog kifejezes volt. Ismeretlenul is biztattuk egymast, de legalabb egy
mosolyt megeresztett mindenki a masik fele. Es egyszercsak odaertem a
csucsra, a tobbiek oriasi udvrivalgassal koszontottek, nemcsak a
csoporttarsak, de teljesen idegenek is. Efrain atolelt, megveregette a
hatam, es sugarzott az arca az oromtol. Mindig mindenkit ott var az ut
vegen, meg ha az elso es utolso befuto kozt 2-3 ora kulonbseg is van.
Addig o nem ul le, nem kezd teazni, hanem ott all az osvenyen, hogy
minden tavhoz gratulaljon nekunk. Elkepeszto a lelkesedese, pedig mar 10
eve vezeti ezt a turat, evente 40-50 csoporttal, atlag mondjuk 20 fovel, az
annyi, mint 10 ezer ember. De mindenki ugy erzi, mintha o lenne az elso
es a legfontosabb. A hegyteton gyorsan feloltoztunk, mert farkasordito
hideg volt, aztan johettek a csoportkepek. Efrain tuzes vizet diktalt
belenk,
hogy ne vacogjunk, amibol az elso kortyot helyi szokas szerint a foldre
loccsintottuk. Rovid piheno utan indulas lefele, 3550 meterig. Azt hittem,
ez mar laza seta lesz, de nem - izmaink a felfele maszashoz voltak
szokva, es a jo egyoras lefele lepcsozes nagyon tudott fajni. Remegtek a
terdeim, alig birtam tartani oket. Az egyik lany sirni kezdett, szegeny
nagyon kimerult, de csak par percig tartott a melypont, utana mosolygott o
is. Ebed utan feloras szieszta, majd nekivagtunk a kovetkezo csucsnak,
ami mar "csak" 3900 meteren volt. Utkozben lattunk egy helyes kis romot,
Abra de Runkuracay nevu koralaku epitmenyt. Mint mindig, Efrain itt is
elovette a terkepet, a fotoalbumat, konyveket (ezeket mindig cipeli
magaval)
es meselt egy kicsit az inkakrol. Este egy kis to partjan taboroztunk.
Tudtuk mi var rank, a 2. ejszaka hidegerol is sokat hallottunk mar, es
tenyleg vacogott a fogunk. Vacsora alatt mindenkin sapka, sal, kesztyu,
igy szurcsolgettuk a forro levest kis gyertyak fenyenel. Mintha valami
eszkimo jelenet lennenk. Ez a hatranya, ha nyaron jon ide az ember.
Viszont ha telen, az esos idoszakban jonnenk, akkor egesz vegig terdig
sarban jarhatnank vegig az utat, akkor mar jobb egy kis fagyoskodas.
2000. junius 27.
Nem sokan tudtak aludni, a legtobb emberke egesz ejjel vacogott. Engem
szerencsere melegen tartott a jo kis halozsakom, no meg a rum, amit
lefekves elott fogyasztottunk. A halozsakom kulseje viszont csuromviz lett
reggelre, talan a benti meleg es a kinti hideg miatt. A satrunk meg deres
volt, meg jo, hogy jegcsapok nem nottek rajta. Palacsintat kaptunk
reggelire, aztan lazan felsetaltunk a harmadik csucsra. 3550 meteren
vagyunk innen egy lendulettel felszaguldottunk a 3690 meteres hegyre -
ugyan mar, az is magassag? J A felhokkel egy magassagban jartunk, ugy
ereztem, mintha csak ki kellene nyujtanom a kezem, hogy elerjem oket.
Ameddig a szem ellat, oriasi hegycsucsok. Ujra volt "story time"
Efraintol,
a Sayajamarca toveben, csak meselt, meselt az inkakrol. Amikor az utolso
kiraly halalarol beszelt, meg a szeme is konnybe labadt. Megmutatta, hogy
oleli korbe az epitmeny a hegy formajat - az inkak kulonosen szerettek es
tiszteltek a termeszetet, es soha nem romboltak volna le, inkabb akore
epitkeztek. Meselt az inkak aldozatairol is, ami mai esszel talan furcsa,
az
o vilagkepukbe viszont tokeletesen illeszkedik. Az inkaknal ugyanis minden
a reciprocitas elven mukodik - ha elveszunk a termeszettol (elelmet,
koveket, stb.), vissza is kell adni valamit. Legtobbszor fiatal lanyok
vallalkoztak onkent erre a szerepre, veres gyilkolasok nem illettek volna a
kepbe. Megtudtuk azt is, hogy rendkivul ritka volt a lopas, hiszen nem volt
magantulajdon, hanem minden a napistene volt, es tole senki sem mert
vagy akart lopni. A mese vegen Efrain elovarazsolt a hatizsakjabol egy nagy
zacsko nyalokat, kiosztotta, es boldogan vigyorogva setaltunk tovabb. A
tobbi turista csak nezett, ahogy megjelentunk az osvenyen vidaman,
mindenki egy nyalokaval. A gyaloglast az is segitette, hogy ma mar eredeti
inka uton jarunk, ami sokkal kimelobb a terdnek, mint a mai emberek altal
krealt ut, amin tegnap araszoltunk felfele. Az inkak nem epitettek teljesen
meredek utakat, hanem azok szeliden kanyarognak ide-oda, sokkal
konnyebb igy feljutni rajtuk a csucsra. A hegyteton megint szenzacios
ebedet kaptunk, erdeklodtek is a lanyok, agglegeny-e meg a szakacs.
Gyonyorkodtunk meg egy kicsit a tajban, aztan ujra seta lefele, az utolso
taborhelyre. Utkozben meg egy romterulet, Phuyupatamarca vart rank, es
egy rendkivul romantikus, erdos utszakasz. A taborhely a Winay Wayna
romvaros mellett volt, ugy 2700 meter magasan. Utkozben Efrain
megjegyezte, hogy a tabor mellett van egy hostel, ahol hutott sort is lehet
kapni - nem is kellett tobb a fiuknak, az utolso kilometereket szinte futva
tettek meg. Vacsora utan a hordarok enekeltek nekunk egy kicsit a tuz
korul, es mi is kis musorral jutalmaztuk oket, az ausztral lanyok meg
nepitancot is eloadtak. Emellett persze borravalot is gyujtottunk nekik, le
a
kalappal elottuk.
|
